Ördöngős idők

 „…a jó ter­mé­szet alapja a lopás­hoz való helyes viszo­nyu­lás. A szor­ga­lom leg­meg­fog­ha­tóbb jele ugyanis a szak­szerű lopás, lopni tudni kell: azok, akik egy­mást elv­te­le­nül, min­den meg­fon­to­lás nél­kül lop­ják meg, amo­rá­lis lények, azok pedig, akik nem lop­nak, nemes egy­szerű­ség­gel hülyék. Lényeg, hogy erköl­csös tol­vaj légy, szabj magad­nak határt, amit aztán tarts be, vagy szi­gorú elvek men­tén magya­rázd meg, hogy a tör­vény miért kívánta, sőt, egye­ne­sen köve­telte meg, hogy áthágd.”

 

Ifjú bárónő érke­zik egy távoli kis falu meletti kas­télyba. Az élet — ami eddig a leg­na­gyobb rend­ben zaj­lott — hir­te­len meg­vál­to­zik. Az újdon­ság neve: “sze­re­lem”. Egy badar­ság — gon­dol­ják az ősla­ko­sok. A fél­eszű béres egy szol­gá­lóba… a rozsos a boszor­kányba, az meg belé… a falu bun­kója fele­sé­gül akarja venni a vagyo­nos “vér észt” lányát… a lány meg­ve­szik a kas­tély intéző­jé­ért… az intéző pedig a báró­kis­asszo­nyért. Ez kép­te­len­ség. És hogy a dol­gok rend­ben foly­ja­nak, az ördög is bete­szi büdös patá­ját a faluba, ha eset­leg eddig a mumu­sok, krat­tok, szel­le­mek, és halot­tak nem érték volna el a meg­fe­lelő zava­ro­dott­sá­got ebben az össze­ku­szá­ló­dott falucs­ká­ban.

 

And­rus Kivirähk a kor­társ észt iro­da­lom egyik leg­iz­gal­ma­sabb és leg­na­gyobb alakja, szá­mos nyelvre lefor­dí­tott novel­lá­i­val, regé­nye­i­vel és szín­da­rab­ja­i­val belopta magát mind a kri­ti­ku­sok, mind az olva­sók szívébe.

Maró iró­nia és  öniró­nia szövi át ezt a tör­té­nelmi sza­tí­ra­ként vagy sza­ti­ri­kus mese­ként is néz­hető szín­da­ra­bot, ahol az egy­szer volt, hol nem volt észt világ jele­nik meg, mely­ben a parasz­tok és egy­kori elnyo­móik, a német urak szá­mos mókás és vér­szom­jas figu­rá­val, mito­ló­giai lénnyel átjárt novem­beri életébe pil­lant­ha­tunk be.

Share